 | Zajzoni Rab István rövid verseicsángó költő |
Csak ne mosolyognál
Rám oly édesen,
Hogy szerethetnélek
Szívben csöndesen.
Borulj, kedves rózsám,
Borulj az ölembe,
Illatos fejedet
Hajtsd le a kezembe.
Előttem Petőfi,
Béranger és Heine.
Hogyha a szent lélek
Szivembe lövelné,
Mi szép, nagy és remek
Vagyon e háromban,
S összeolvadnának
Hárman a dalomban...
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Hol vagy gyermekkorom?
Mikor vevél búcsút?
Mikor füzéd a gond
Láncára a fiút?
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Ha kimegyek az utcára,
Rá-rá nézek sok szép lányra,
Mind mosolyog a lángadta,
Szerelem a gondolatja.
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek,
A szent dalnok ajakára.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Ezeradta csaplárosa,
Kancsóját penész nyaldossa;
Bort bele, ki lelke vagyon,
Szomjúhozom szörnyen, nagyon!