Zajzoni Rab István rövid verseicsángó költő |
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek,
A szent dalnok ajakára.
Nemes barátot lelni,
Ki éltét osztja velünk,
Kit mindenkép kedvelünk,
Oh, nemde boldogság?
Harsog a trombita
Mint az egek szava,
Süvölt rá a földnek
Tengere és tava.
Ha kimegyek az utcára,
Rá-rá nézek sok szép lányra,
Mind mosolyog a lángadta,
Szerelem a gondolatja.
Előttem Petőfi,
Béranger és Heine.
Hogyha a szent lélek
Szivembe lövelné,
Mi szép, nagy és remek
Vagyon e háromban,
S összeolvadnának
Hárman a dalomban...
Mély tengernek mélységében
Terem a drága gyöngy szépen,
Mély tenger rózsám szerelme,
Drága gyöngy benn a hüsége.
Hol vagy gyermekkorom?
Mikor vevél búcsút?
Mikor füzéd a gond
Láncára a fiút?
Ezeradta csaplárosa,
Kancsóját penész nyaldossa;
Bort bele, ki lelke vagyon,
Szomjúhozom szörnyen, nagyon!
Égig ugrándozik lelkem,
Olyan nagy az én örömem;
A nap is ma jobban hevit,
Lelkem nagyobbítja hevit.