 | Zajzoni Rab István udvarló verseicsángó költő |
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Lányka, égnek vagy szülöttje...
Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!
Azt mondjátok, édes a méz,
Lám a méz nem édes nékem;
Dús király vagyok, de gyémánt
Föl nem ékesíti székem.
Hogyha lelkem felleg volna, melynek
Méhében gyors villámok rejlenek,
És te, lányka, reá mosolyognál:
A legszebb verőfény születne meg.
Kedves vagy, mint a harmat
A rózsa rubint orcáján,
Mely fölött csalogányok
Szerelmet valltak éjszakán.
Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
A kihez égő gondolat
Kapcsolja lelkemet,
Te életemnek angyala,
Fogadd szerelmemet.
Dacos barna lányka, szeretlek,
Dacodnak én harcot izenek,
S ha enyém lesz babér, győzelem:
Sorsod holtiglan veszedelem.
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.