 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Csak Erdélyben nőnek
Angyal képü lányok;
Innen válasszatok
Nőket ti, királyok.
Kedves vagy, mint a harmat
A rózsa rubint orcáján,
Mely fölött csalogányok
Szerelmet valltak éjszakán.
Hétfaluban a hány legény,
Annyi lány,
Lány -, legénynek öröm lángol
Ajakán.
A magyarok istene
Áldja meg a lelked,
Kedves Német barátom,
Szeretlek én téged.
Képzelmem tündéri világát
A való porrá égeté,
Szerelmem lángszinű rózsáját
A gondok körme letöré,
Reményem rideg sirokon szomorkodik,
Megunva életét a sirba vágyodik.
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek,
A szent dalnok ajakára.
Tudja a jó isten,
Én megházasodám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
A magyarnak életében
Sok dicső mag rejlik,
Meglátjátok majd, belőle
Nagy jövendő fejlik.
Az isten legdicsőbbik gondolatja...
Az isten legdicsőbbik gondolatja
Alakba akkor öltözik,
Midőn a szerető magyar anyától
Ép magyar magzat születik.
Borpatak foly a szivembe,
Érzelmeim édenébe,
Kiapadhatatlanul.
Gondolatim minden bokra
Föllobog az égi boltra,
Messzelátó lángra gyul.
Nemes barátot lelni,
Ki éltét osztja velünk,
Kit mindenkép kedvelünk,
Oh, nemde boldogság?