Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Csak ne mosolyognál
Rám oly édesen,
Hogy szerethetnélek
Szívben csöndesen.
Ki zeng oly édesen,
Édes keservesen,
Elő varázsolván
A nap sugárait,
Álomból ébresztvén
A rétek lányait?
Harcra vagyok indulóban,
Nincsen több bor a kancsóban,
Csaplárosné, violám,
Én még többet ihatnám.
Magyar fiak, magyar lányok,
Rám figyeljetek,
Én buzgóbban, mint titeket,
Mitsem szeretek.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Nincsen életemben
Egyéb paripámnál,
Nincsen hű szivemben
Egyéb kis rózsámnál.
Az én agyam váltig égő bokor...
Az én agyam váltig égő bokor,
Megannyi szikra minden gondolat,
Gondolatim az ég felé törnek,
S kivilágítják a csillagokat.
Hétfalusi bárány-nyereg,
Messze jár a harcos sereg,
Paripámra azt a nyerget,
Utól érem még a serget.
Sürgő vásár a kebelem,
Áru benne a szerelem,
Nem eladó senki másnak,
Csak annak a szép juhásznak.
Mily nagy golyhó vagy te,
Kicsiny kis Mariska,
Mit szaladsz, tán azt gondolod,
Megmar téged Miska?
Ez aztán a derék leány,
Hat csókot ád egymás után,
Hat csókot a legjavából,
Lelke paradicsomából.