 | Wohl Jankaaz első magyar zsidó írónő, Wohl Stefánia nővére |
Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
Jer, lant, kezembe, jer; de lant, ne várd
Hogy lelkedet, mit húrjaidba zárt
Egy sejtő isten, szabadítsam ki...
Ha elhagyottan, fényes pusztaságban,
Magányosan a nagy, zsúfolt világban
Feledve áll egy szenvedő,
Ez az, akin minden szem kérdve nyúgoszik,
Kin az egész világ megosztozik...
Hatalmasan ragadtad meg szívem,
Te Isten szózata, oh dal!
Lebilincselted és felkaptad lelkem,
Hogy mit a földön a földeken nem leltem...
Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.
Gróf Vass Ottilia emlékkönyvébe
Oh, van egy égő nyughatatlanság,
Mellyel az emberek már megszületnek,
Egy gyötrő kín, melyet magok szeretnek,
Sovárgó vágy, mely nékik boldogság.
Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Folyjatok, oh folyjatok ki,
Fájdalmamnak égő könnyei,
Folyjatok tengerként végtelenbe,
Szerelem sejtelme
Hogyha hí!
Fakó sugára már csak árnyékokba,
Kétes, bizonytalan ködbe merül.
S képedre száll
Egy fénysugár,
És ott megáll,
Megáll!
Zengjed el álmaid, ifjui szív,
Csöndes az éj,
Fátyla nem árul el; árnya, az hív,
S zengeni kéj.
Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.