 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Fák sudarán zápor s szélvész harcolnak időnként,
Mégis fenn a sas tartja királyi lakát.
Nagy volt ő s nagysága miatt megdőlnie kellett;
Ég és föld egyaránt törtek elejteni őt...
Mit tótúl gondolsz, elmondasz konyhadiákúl,
Rosz német nyelven végre lenyomtatod azt...
Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén
S egy csókom haragod fellegit elzavará.
Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, o honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld...
Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
Merre van a te hazád, vendég szózatnak irója?
Kedves-e áldozatod és kik az isteneid?
E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Itt nyugszik Haspók, s örömest, ha zabálni lehetne;
Testét egy buzatár potrohos öble fedi.
Szélvész! el ne ragadd a szelíd fa virágait; önként
Hullnak azok lassú hervadozással alá.
Három tagja elűl könnyen forog a vizek árján,
A két végsővel gyáva csalásra mutat.
Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi...
Elhajlál s a hazát kész volt megsérteni nyelved,
Mellyel imént buzgó s jó akarója valál.
Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled?
Harci szerencsét, vagy békei műveidet?
Menni fogunk, te öröm s boldog szerelemnek ölébe,
Megcsaltnak nekem a sír menedéke marad...