 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Mást sugár nagy termet hódít,
Mást a kisdedebb.
Kérded, Emma, énelőttem
Melyik ékesebb?
Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
Szép vagy, Amália, szép; de ha szép a bájos Elíza,
Jaj neked! ő hűbb is, nem csalogatja hivét.
1
Itt nyugszik Cseri Pál, szent szerzet tagja az úrban:
Benne, mig éle, az úr lel vala megnyugovást.
Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
E helyet elbódúlt szerető keresé ki magának,
És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal...
Ha van erény földön s van dij számodra, szelídség!
S szívbeli jóságnak van becse ember előtt,
Úgy te, nemes hölgy, boldog vagy; sőt emberi kényen...
Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
Szinte megnyugodtak
Aggodalmaim,
S kezde már derűlni
Elborúlt szemem,
Csendesedtek hév szivemben
A bús érzetek,
S lelkemen elszúnyadoztak
Vad kétségeim.
Halla török zajgást réműlt várában Egernek
S a sír álmaiból felnyöge arra Dobó...
Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.