Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
E ház, hová most lábamat teszem,
Fáradt fejem békén pihentetem,
Hol a konyhán barátságos tüz ég,
S mellette fürge gondos feleség;
E honi föld, mit szántok és vetek,
Hol hőt fagyot gyakorta szenvedek,
Mely táplál engem s kis szolgáimat,
S keblébe végre híven befogad...
Kétes uton jártál, kevesektől értve, s ha célod
Nagy vala, elfedezé azt kor előtti halál.
Egy özvegy, boldog mint nő és mint anya egykor,
Míg e szép neveket sorsa viselni hagyá, -
Keble kihalt örömét e kőnek alája temette,
Jó férje s szeretett magzata hamvaiban. -...
A közelgő veszedelmeknek iszonyú csapásit képzelő szivnek panasszai
Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.
Állhatatosság a szerelemben, aranykori hűség,
Merre vagy a földön, vagy mi hazába kelél?
Vica lelkem! hova sétálsz?
Tudod-e, hogy rosz helyen jársz?
Szerelem van itt elvetve,
Reá búbánat ültetve;
Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem.
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
1
Hagyjátok színjátékot firkálni az embert,
Ah szomorúbb az, mint kellene, sőt nyomorú.
Mit tótúl gondolsz, elmondasz konyhadiákúl,
Rosz német nyelven végre lenyomtatod azt...
Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng...
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.