 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain...
Mi lelt engem, én nem tudom,
Hej nagyon sok az én bajom:
Szeretni kell a rózsámat,
Tőle csókoltatni számat.
Gyászolom a hitlent, s nem színlett gyászom örök lesz;
Él ugyan ő, de nekem szívben örökre kihalt.
Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.
Szép vagy, Amália, szép; de ha szép a bájos Elíza,
Jaj neked! ő hűbb is, nem csalogatja hivét.
Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
Hasztalan van olvasásom,
Nyugtot nem lelek;
Munkátlan toll áll előttem
S puszta levelek.
A természet örök könyvét forgatni ne szünjél...
Zöld ágon kis gili
Zokogva búg,
Mert társát nem leli;
S mindegyre búg.
Szélvész! el ne ragadd a szelíd fa virágait; önként
Hullnak azok lassú hervadozással alá.
Arcom, ne kérdjétek,
Miért oly halovány:
Legbátrabb fiaim
Elestek a csatán.
Nagy volt ő s nagysága miatt megdőlnie kellett;
Ég és föld egyaránt törtek elejteni őt...