 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Nőj fiatal fa, s te légy gyötrelmem rejteke, sírja:
Nem lelek, ah, búmnak más temetői helyet.
Szerencsétlen, igen szerencsétlen
Gyermek, mint keseregjem halálodat?
Kétes szép remények
Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
Fellegútakon
Visznek álmadozva
A zárt kör felé.
Fergeteg dúl a kopasz hegy ormán,
Zúg rohanva erdőn, völgyeken:
Rejtekébe kerget minden élőt,
Minden útat elzár vak dühe.
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval...
Földbe rejtett és homályba
A hatalmas úr keze,
Csínos útra, s fémre hítt az
Ember, s új díszt szereze...
Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
Felhő huzódott össze, dördűl,
Csattanik, és zuhog, omlik a víz.
Hadd lássalak, te kis
Virágszemű leány;
Szemedben ég van-e
Vagy tavaszi virány?
Szép a kék szem, nem tagadom,
Én a kékre sem haragszom,
De a barna szem sugára
Emlékeztet éjszakára,
A sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára!
Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Cserhalom ez - melynek a hír örökifju kezében
A nagy idők rémes lángu szövétneke ég.
Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.