 | Verseghy Ferencköltő és nyelvész |
Ammint barna szemöldökit
Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét
átilletve magasztalod,
jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet
a' szív! Meghalványodik
töstént arczolatom, háborodott eszem
elhágy; nedvesedik szemem,
's gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is...
Eggy lyánka, vagy menyecske
kell Papagénónak.
Csak illyen gerliczécske
tehetne boldognak.
Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Ah! hasztalan már minden erőltetés
Dorkám! naponkint alkonyodik tüzem.
Kinlódva hívom vissza Cziprist
's meg nem akar könyörülni rajtam.
Hasztalan édesgetsz lauruskoszorúval Apolló!
nem dalol illy bérért verseket, a' ki okos.
Kertemben szunnyadozván
o Borcsa! láttalak,
's örömre gyúlladozván,
álmomban híttalak.
A' szeretet csupa lelkekben gyakorollya hatalmát,
's a' dühödő kéjnek rút tüze barmot igáz.
Halványodva kerűlsz Klárika! engemet,
mint a' szarvasünő, melly veszedelmeket
vélvén lenni nyomában,
réműltt annya megé szalad.
Álla Fillint egy ház ajtón,
zörge mondván, ki van ithon?
Fillint vagyok, nyisd-meg kintsem,
felel Klári, nem! nem!
Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a' vadaknak
járja lakásit.
Nézd a' búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.
Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
S elszaladtam.
Ott szendereg, ledűlve egy halomra,
's mosolygva nézget a' virágos ágyra,
szívemnek Asszonya!
Mit? Rozílis! illy korodban
arra kérhetsz engemet:
hogy tenéked, mint barátod,
felszentellyem szívemet?