 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Oda künn az őszi eső csepeg,
Ide benn a kakukk-óra ketyeg,
Kályha szélén bóbiskol a dajka,
A szunnyadó gyermeket ringatja.
Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kínos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!
Fölkerestem drága sirját,
S odaérve, földre hulltam,
Hideg márvány-keresztjére
Csókjaim közt leborultam.
Messzebb vagyok tőled ismét,
Hanem azért közelebb:
Mennél tovább esem tőled,
Annál vágyóbb és erősebb
Lelkemben a képzelet.
Mondják, hogy fiamat
Ne kényeztessem úgy,
Nevelni gyermeket
Hogy épp' nem ez az út.
Azt mondják, hogy halovány vagy,
Haloványabb napról napra,
S a távolban érttem éget
Tégedet a szenvedések
Elhervasztó tüzes napja.
Ha van isten: megbünteti,
Vérkönyet kell sirni neki,
Oh sirjon is bús éjeken,
S tudja, hogy nincs segedelem.
Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.
Oh! nem halt meg az én anyám...
Oh! nem halt meg az én anyám,
Nem halt ő meg, nem lehet,
Soha, soha meg nem halhat
Az ilyen nagy szeretet.
Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Oh az nagyon könnyü lehet;
Igy beszélni, szólni nektek,
De az én sok búm, könyeim
Boldogságot követelnek.
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Akik engem megbántottak,
Egytől-egyig meglakoltak;
Meglakoltak, megbünhödtek:
Megverte az isten őket.
Csak hogy itt vagy édes anyám,
Soha sem várt még igy fiad,
Oh most érzem csak igazán,
Most érzem, hogy nekem mi vagy.
A folyót is áldom,
Áldom azt a helyet,
A hol legelőször
Találkoztam veled,
Áldom a kis folyót.