Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Haragszom a fényes napra is már,
A mióta megcsalt az a kis lány -
Haragszom én az egész nagy
Világra.
Hegedülnek, szépen muzsikálnak
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek...
Nem! nem!... ennek hinni kell
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.
Ha a megsértett szenvedély
Szivemben föl nem lobban:
És nem mondom ki azt a szót,
A mit akkor kimondtam...
A jászolban fázott ám a
Kis Jézuska lábacskája,
De azok a jó tehenek
Meleg párát fújtak rája.
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már...
Oh oly beteg ez a kis lány.
A szerelem gyertya, vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.
Halottnak tettetem
Magam elébb, utóbb,
Hogy megtudhassam azt,
A mit most nem tudok -
Az a titkos kis lány,
Az az én kis rózsám,
Majd csak magára vall
Ott a koporsómnál.
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!