Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Egy herczeg és herczeghölgy
Menyegzőt ültenek:
Száz hódolatra készült
Az ünneplő sereg.
Hát hisz minden könnyen menne,
Csak az eszünkbe ne lenne
Az a régi gyermekmese:
Hogy Attila itten lakott,
S nekünk apánk, másokra meg
"Az Istennek ostora" volt.
Minek mondjátok egyre, szüntelen,
Hogy: égi láng, mennyszikra, szívtavasz,
Én mondom meg, hogy mi a szerelem:
Csupán a vérnek részegsége az.
Szép vagy, midőn elgondolkozva állsz,
S mint a hattyú meghajtod nyakadat,
Szobor, ha volnál, mondanák reád:
Ugy szült téged egy ihlett pillanat.
Mi vonja ugy fejed a te kis kezedre?
Tán a mik a rózsát
A bokorra vonják,
A nagy szépség súlya, a nagy szépség terhe?
Búra hajlik a szomorú-fűz ága...
Búra hajlik az én éltem világa.
Édes szülém váltig biztat, de tudom,
Hogy a nyarat általélni nem fogom.
Csaplárosné piros virág,
Egy csattanás nem a világ,
Csókoljon meg, ha szive jó,
Áldja meg a mindenható.
Katangkóró tévedezget az uton...
Mért is élek voltaképen, nem tudom,
Katang élte a czéltalan bolyongás,
Az én egész életem is semmi más.
Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.
Nem is lenne azután szó
Galamb búgásáról,
Rózsa nyilasáról:
Ha egymásé lennénk mi...
Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.
Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél álomnak,
E szót, mely már ajkadon van,
Nekem soha ki ne mondjad.
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
Boldog, kit a szenvedélyek
Habzó vada tép szét,
Ki nagy eszmék védelmében
Veszti haló részét.