Tóth Árpádköltő és műfordító |
A hold, az alma-báju bolygó
- Mondják - veszélyes és hamis,
Hadd mondok erről egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!
Nézem a homorú völgyet,
A tárt ölű lapályt:
Nagy, ősi fenyőfa-teknő,
Mit vén idők véseje vájt.
Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
A messzi, drága tűzi vészt,
Mely fellobog az esti horizonton,
Ne nézd, ne nézd,
Ó, messzi már minden Páris és London!
Oly meghatott és csöndes áhitattal
Vonulnak most bús vágyaim elébed,
Mint búcsujárók népe járul halkal
Imádni csodatévő, régi képet.
Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe, édes!
Hol déli napban vén márványromok
Alusznak, s álmuk enyhe szenderű,
Ragyognak, s fényük enyhe, szent derű,
S aranylón felhőz a szelíd homok
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Mint messzi China földjén vasúti bús karambol,
Ujságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,
Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,
Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol...
Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja,
Úgy szépíti a lankadt tájat újra
A setét ujjú, alázatos este.
Hej, Debrecen, Debrecen,
Virágtalan város,
Ködös képpel kérdezem:
Mit kezdjek itt már most?
Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem,
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen.
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.