 | Tóth Árpádköltő és műfordító |
Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.
Néha tudatom mélyein
Vadul fellobban a homály,
Mint a villámok kénköves
Fényében egy fekete táj.
Az utcán most sötétség állóvize áll, sötét
Tenger dagad az égig, s fent a tiszta csillagok
Arany sajkája úszik, boldogan: ott, ott lehet az igazi világ.
Micsoda reflektor elé álltam, hogy vékony alakom felhőkre szökken
Izgatott árnnyal, s karom erdők üstökébe tép?
A munkapártot
Nem mondhatom épnek,
Amennyiben a tagjai
Sorban kilépnek.
Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.
Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
Komoly szemmel szemlélni vén világod,
A törpe emberfajt megvetve régen,
Fenséges dacban, árva egyedüllét
Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
Ha némely lágy szűzlány-ima...
Már jó utat bejártam,
Térdig kopott a lábam,
Hej, Élet, hallod-e?
Vadont jártam sokáig,
S nem rózsában bokáig,
Még nem sokallod-e?
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!...
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
És megszentelt az asszonyok között!
Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
Édes szájú szókkal csókolni álmod...
Zágrábban a múlt héten
Egy sugaras délelőtt
Báró Skerlecz Ivánba
Egy horvát úr belelőtt.
Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti sohse láttok,
Vár rám magányos utcák szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy legény,
Nyakamba ugrik s átfog.
Ó, én nem a halált átkozom!
Szent a Halál!
Én nem felejtem el soha egy halott drága arcát!
Mosolygott.
"Szent őrületben a költő szeme..."
Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
Az én dalomnak fáradt üteme
Szent őrületben felszárnyalni nem bír.