 | Tompa Mihálya népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb költője és református lelkész |
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll...
Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.
Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.
Az angol csendes, néma mint a hal,
Calculus között tölti életét;
Ki nem bánt senkit: azt nem bántja más,
Gondolja, és még a légynek se vét.
Melyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S mely a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Téve hosszu, terhes útat
- Melyet a szél is megúnhat, -
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek...
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, - fecske, gólya!
Hernyó voltál, pille lettél,
Idres, bodros, elkap a szél!
Aki meglát, mosolyog:
Húgom-asszony mi dolog...?!