Tompa Mihálya népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb költője és református lelkész |
Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Az angol csendes, néma mint a hal,
Calculus között tölti életét;
Ki nem bánt senkit: azt nem bántja más,
Gondolja, és még a légynek se vét.
Oh boldogság! árnyas zöld lugas,
Mért borul rám enyhe sátorod:
Ha szélvészben rengő lombjaid
Féltenem kell, hogy lehullatod!?
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.
Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll...
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.
Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ órjásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.