 | Tompa Mihálya népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb költője és református lelkész |
Vídul a föld ábrázatja,
A jó Isten megmutatja
Néked ember, hogy szeret,
Adván újra kenyeret!
Pihensz, angyal-szelid leány!
Arcád hamar meghervada;
Lelked fényes és tiszta volt,
Mint a menny gyöngéd harmata,
A földön megszerette azt
Az ég, amelytől származott,
S korán, korán visszavevé!
Tűzben születtem a világra,
S ki a villámot, égi vészt
Gúnyolva hívom ércfejemre:
Im, hitvány rozsda ront, emészt.
Hüs kutfejek csorgóinál
Ülök hallgatva, egyedül;
Lelkemre barna fellegárny:
A mult emléke nehezül.
Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! vándor, útadat!
Mégis derék nép az a francia!
Ha egy nemzet vérezve elbukott:
Rokonszenvből felölti köntösét, -
Halálhörgésből csinál - divatot!
Jó reggelt, sürgő hangyanép!
Korán munkához láttatok...
Henyélő nincs közöttetek;
Nálunk nem így van a dolog!
Ki megnyitod kelyhed mosolygva, kéken:
Légy üdvöz, üdvöz, kedves ibolya!
A szép tavasznak első mosolya,
Oh légy, a hű emlékezet nevében!
Meghozta gyümölcsét
Zöld ágam; az ágnak alatta,
A hontalan útast
Kért nyúgalom árnya fogadta,
S a vész idején menekülve alám:
Rá védve borúlt leveles koronám!
Ősszel születtem én, tavasz leend,
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Kócsi pusztán betyár vagyok,
Szorongatnak a hadnagyok!
De ne féljen a vármegye,
Hogy a vasat én rám tegye!
'Honnan, honnan, fáradt öreg?
Vállad nehéz ásót emel;
Mely fényes lőn a munka közt
De törve csorba élivel.'...
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Mint a szélvész, repűl a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,
Forduljunk itt egyet a temető-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, - s benne volna szivesebben.