Tábori Piroskaköltő, ifjúsági író, műfordító és szerkesztő |
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Ki jár ott az úton
Sötét éjszakában?
Kezében kampós bot,
Hátán teli zsák van.
Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.
Ma mindenkinek mindent megbocsátok,
Az embereknek, életnek, a sorsnak.
Azoknak is, kik azt hitték, szeretnek,
Azoknak is, kik tudták: megrabolnak.
És elmegyek majd. Olyan csöndben, halkan,
Ahogy éltem. A tavaszi viharban
Megpattanó húr, amely egyre rengett
S dalos lelkében őrizte a csendet.
Te vagy az élet szent igenje,
Lázongások elpihent csendje,
Termékenyítő, gazdag béke,
Viharvert lelkem menedéke.
Akinek van boruljon le elébe
És napsugárból, tiszta színjóságból
Fonjon, fonjon glóriát fejére.
Becsukja szemét most a ház,
Benne már csak a csend vigyáz,
Elmúlt a nyár.
Útnak látszik, de szörnyű árok.
Feneke nincs, rajta ködátok.
A két partján emberi árnyak,
Egymásra soha nem találnak.
A boldogság akkor jön, ha nem várjuk.
Fehér fátyla a lelkünkre borul.
Észre se vesszük, csak, - ha tovaröppent.
S akkor: siratjuk balgán, botorul.
Tudom, hogy fog még írni!...
Majd, ha a tavasz eljő,
Vágtatva kavarog sok sötét felhő,
A tavaszi viharok idején.
A munkakedvem még a régi,
De a szinek lassan fakulnak.
A nap nem gyújt új tüzet bennem,
Játékos kedvem elvesztettem,
Jön a csend és ősz lesz maholnap.