 | Szentjóbi Szabó Lászlómagyar költő |
A vídám tavaszi eget
Bús felhő ködösíti
A nyár menny dörög eleget
Bár az áldást készíti.
Eggy Ifjú a jegy vissza-adáskor
Daura! míg engem szerettél
Míg szemem közzé nevettél
S kedves csókjaidnak méze
Eggy jobb világba ígéze;
Az egész föld kerekségen
Nem vólt más bóldogabb mint én
Daura! mond meg mit vétettem...
Piros rózsaboltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jóltévő álom.
Ki szeretné az életet
Ott hol nincs ember szeretet?
Hol a síró kisdedeket
A meg görbűlt ősz fejeket
Érzés nélkűl tekíntette
A ki csak el ment mellette.
Az emberi nemnek igaz, hív szolgája,
A közszeretetnek tűköre s példája,
Ki a józan elme s bölcsesség ösvényén
Segíteni kívánt népei törvényén:
De kinek szándéka s minden feltétele
Szerencsétlenné lett s elmúlt együtt vele...
Teljes hold! szép fényességed
Már derül fel messzéről,
A pásztor régen néz téged
Görbe botja végéről.
Te halvány hold bús világa!
Légy könnyeim bizonysága,
Melyeket e hegyoldalon
Hullattam sok esthajnalon.
Tanuld azt meg felejteni
Amit el lehet veszteni,
S elhagyni szíved ne bánja
S az elmúló szerencsével
Válj meg mindentől békével!
Nincsenek a szerencsének
Semmi rendes útjai,
Bár az ember életének
Oly rövidek napjai.