Szendrey Júliaköltő, író, Petőfi Sándor felesége |
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Mért nem ez a sorsom? -
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
"Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele",
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!
Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!