 | Szendrey Júliaköltő, író, Petőfi Sándor felesége |
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Mért nem ez a sorsom? -
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Isten veled hát tünő ifjuságom,
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.
Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain...
Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Halkabban szóljon az ének,
Még halkabban a panasz;
Hagyjátok a szendergőket,
Minek vón felverni őket,
Vájjon, mit használna az?
Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!
Alig várom öregségem!
Könnyű nekem várni;
Ha elmondom, hogy mi okból,
Ki tudná csodálni?
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.