 | Szendrey Júliaköltő, író, Petőfi Sándor felesége |
Halkabban szóljon az ének,
Még halkabban a panasz;
Hagyjátok a szendergőket,
Minek vón felverni őket,
Vájjon, mit használna az?
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.
Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain...
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?
Isten veled hát tünő ifjuságom,
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesítve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Mért nem ez a sorsom? -
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!
Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.