 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, mig össze nem dül.
Fa: erdők nyurga, vihartépte szála,
kinek lombod az ég nevelte fel:
ne haragudj, hogy tűzbe, lángba doblak -
de hideg van, fázom, fűteni kell!
Fájó reménnyel ablakod alatt,
Szylveszter éjjel,
megkoppantottam a sárga falat.
Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott,
bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta.
Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét,
levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka!
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Kivasaltattam a ruhámat,
kifényesíttettem cipőm;
sétára indultam magamban
e búsfényű, szép télidőn.
Váltják egymást méla ütemben,
arcom hervatag élén:
ingerek, mosolyos, csábos zamatok:
mulassatok csak és fakuljatok! -
Vigadok ily fakulásfélén!
Kincseket hoztál nékem, asszonyom
a drága aranytálak roskadoznak.
Elfáradhattál. Ülj le és pihenj.
Már este van. A fények oszladoznak.
Nagyságos élet, hajolj le fölém,
hogy homlokodra tapasszam az ajkam.
Mint amikor a tágszemü, szomjas bölény
megakad a vad erdei gazban.
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Van már patyolat függönyöm
és haragosvörös lámpaernyőm.
Cserépkályhám, mályvaszinű,
amelyben ég a szén bizsergőn.
Mért engedted, hogy más szemeknek
mélyére meneküljek?
Hogy más szerelmek bíborának
hűs trónusába üljek?
Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.