Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Vakon köszönt kiélt zsebem,
szemeid zöldre festik:
csendes nagyúr, kerek arany,
vendégem léssz ma estig!
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Győzött a rossz!... Bukott a jóság!
Álom marad, nem lesz valóság,
amit a szív akar...
Ólmos felhői életemnek
sűrűn fejem körül kerengnek:
közelg a zivatar.
Minden szép volt, minden jó volt
Kissé vénen, el is késve,
fogtam én az ölelésbe;
szájam szívemet lekéste.
Az én házam nagy, fekete réten áll.
Fekete fák közt, fekete tó partjainál.
Ahol sötét víz sötét korttyal kínál.
De oda senkifia el nem talál.
Széttárt, nagy utcák; külvárosi ebcsahos útak;
cellaízű, mohos szobáknak kalandosan összeverődő ára.
Hajnali lenyugvás; ébredés szürkén, álmosan, este:
veletek is leszámoltam, végeztem, - valahára!
Ólmos ég: szent baldachin,
áhitatom baldachinja -
csak takarj bé csöndesen.
Szívem; vágyak balga hídja
s minden vágy arra tanítja,
hogy reszketni csöndesen,
és remélni csöndesen
és szeretni csöndesen...
A sárgahajú körúti szirének
magas gallérod már nem ismerik.
Már én sem hívlak régen Desiré-nek;
múlik az idő s korral megtelik...
Béke tevéled, assisi Ferenc
és minden aszkéta szentek!
Harcos szívembe ti mindennap
bús processzióra mentek.
Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.
Titánok volnánk mind, ha lelkeinket
nem nyomná átkos, szörnyű félelem,
mely bekopogtat minden éjjelen.
A város szélin, a gyár közelében,
tömlöcös, tompa sikátor alatt
- ha az este ködösen, vörösen szitál -
Mea lengve, lebegve halad.