 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Vivát: technika! felhőkbe nyúló
húszemeletes bérkaszárnya!
Acélba öltözött, Mars felé repülő,
berregő motorú Ikarus-szárnya!
Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem,
be sokat írtam s gondolkodtam rólad,
míg így leróttam szerelmi adómat.
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt... S csak körbe kopogok...
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog...
A gyermekszájban puszta szó: egyéb nem,
betűk az irkán; könyvbe nyomtatás.
Petőfi-vers, mit néhanap szavalnak,
négy fal közt éltet adva a szavaknak -
kurta feladvány. Semmi, semmi más!
Ó, mondjátok meg, hol van a helyem?
Én kerestem, de sehol nem lelem.
Az ég s a föld közt lengve lebegek,
mint krízis óráján a betegek.
Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
s te esti csend, te végtelen, te nagy,
mondd, merre vagy?
Vannak dolgok, amikről nem beszélünk,
mert szóba foglalt fényük langy, hamis...
S miket elhallgat még a líra is.
Ólmos, fekete, dobbantó lábbal
ott táncolok a szíveden.
S nehéz ütemét a mi dalunknak
búkösöntyűimmel kiverem.
Bólong az esti ború. Köd. Hat már az óra.
Külvárosi ucca. A sár rongyos cipőkre tapad.
Itt-ott pislog a gáz börtönszagu, ócska világa -
s egy-egy szégyenkező és avittas boltkirakat.
Odvas falak mély árnyéka verdes,
omladozások erdeje zúg:
dől, ami szép, ami jó, ami kedves -
ami hazug.
Csönd a falun. A szélbe zörg az ág,
hallgatnak az emberek s a gulyák,
sápadtan fekszik az éghajlaton
a Balaton.
Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba.
Ropogva zördül s ujra néma csend.
Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva:
ilyenkor érzem s: hogy napom lement.
Látnod kellene: hogy' hullok magamba,
e szeptemberben hogy' bujok el.
Látnod kellene: hogy' gyúl ki naponta
szivem az ősz szineivel.
Be másképp látom már az őszt,
megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem...