 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Itt, hol grófok s hercegeknek büszke palotái állnak
előkelő néma sorban s mindég csukva a kapuk:
egy földszintes kis szobában szűk falak közt itten élek
s este felé árva fejjel kinézek az ablakon.
Mentél már így koratavasszal
a langyos Józsefköruton
a színes plakátok alatt?
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Játszom: beszívom a langy levegőt;
egy pohár vizet emelek a számhoz;
egy felhőt nézek, könnyen lebegőt
s a piros napot, amely épp leáldoz.
Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.
Ittam a barátság hűs borából!
csókoltam, űztem annyi nőt...
Kik egykor a szívemhez találtak,
ki tudja: merre vannak ők?
Ó, hölgyek hölgye: délvirág!
Ó, völgyek völgye: mély világ!
Te sirkő fölé vont virág,
nézd, most jön fel a holdvilág.
A fátyolos-opálu grachtok mentén,
hol jácintillattól édes a szél,
ott járt az ifjú, két szeme acél,
de szűziesen nézett vele, szendén.
Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett.
A szürke kandallókban sipolva sírt a szél.
Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett,
látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél.
A tisztaságnak fénylő ormán...
Testvéreim, ki tehet arról,
hogy ti ott vagytok, én meg itten?
Hogy ti mindig a földön jártok,
én meg csak az Egekbe hittem?
Ma még szerencsevárni tudtam,
(ám nevessen ki, aki tétova!)
Álomport szedtem, kinban elaludtam
és kemény inget vettem én:
a szív legyen kemény!
Az ötvenéves ember is megérzi,
hogy lenn, a földbe megfordult a mag:
hogy a levegő selyemkárpitjára
reálehellt a langy ibolyaszag.
A vonatnak ajtajában
egy nagyon bus legény áll.
Kalapjában kis kokárda,
csak áll és harmonikál:
Be leszek én zárva
Frigyes kaszárnyába.