Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
A költő voltam, ki megénekelt.
Kit minden kurta perced érdekelt.
Ezer nap forró erejével
tündököl az a pár nap bennem.
Ezért nincs ma már hova lennem.
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a multat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz...
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Én hét sovány esztendőt éltem,
amelyre nem jött hét kövér.
Remények ágyán elhenyéltem
és múlt a nyár. És jött a tél.
Az Aranyhalban együtt ülnek hárman:
két kivágott ruhás lány s egy poéta.
Az éji festék színe máladoz már
és a poéta oly bolond portéka.
Mindig féltem a szomjas toroktól.
A kábító, nehéz boroktól.
S a mélyen zengő tudós és bölcs,
titkos hatalmu doktoroktól.
Szonettet nékik! Ölelkező rímmel!
Kanyargós, langyos, vajas, lágy szonettet!
Csiklandni bőrük a megőrült hímmel,
ki gyöngynek látja a soványt s molettet.
Keblednek titkos jáspisoszlopában
a művészet szelid galambja búg.
Egy bársonyos szavadra a kapuk
kipattannak előtted a sugárban.