 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Csönd a falun. A szélbe zörg az ág,
hallgatnak az emberek s a gulyák,
sápadtan fekszik az éghajlaton
a Balaton.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
Ó, hölgyek hölgye: délvirág!
Ó, völgyek völgye: mély világ!
Te sirkő fölé vont virág,
nézd, most jön fel a holdvilág.
Oly messze már a nyár, oly messze már,
mint bús szívből kiszállt sóhajmadár!
Suhanj madár, suhanj sóhajmadár!
Mindenki mást-mást félt a gáztól.
Van, ki gyermekeit s nejét.
Van olyan is, ki egyszerűen
csupán a maga életét.
Életed lelkemet úgy lengi körül,
mint kertajtót a vadszőlőinda.
Reszkető szemed úgy bámul reám,
mint a telihold bús ablakaimba.
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég...
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még...
Futunk. Alattunk beszakad a hó,
a szűzfehér.
Utánunk sok-sok katona, a míg
a szem elér.
A könnyü ötlet, könnyü élc után
a délelőttre itt a délután...
Az élet bútól felmart utain
mind sötétebbek gondolataim.
Erre vetettek! Itt a helyem,
mint kényszerű bóknak a bálban.
Tavaszok omlatag szobra vagyok
a Mária utcában.