 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Ki látta már a pesti hintót,
és benn a hölgyet, a kacsintót
a pesti uccán szállani?
Mint fáradt szívet, mit befonnak
panaszokból szőtt pókhálónak
reszkető, finom szálai...
Az emberöltő, mit a test leélhet,
a lélek vágyainak oly kevés.
Mámorral és haraggal zúg az élet
és fáj az álom s fáj az ébredés.
Nem hiszem el, hogy ez az út: az útam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
És most e vers, ím, neked szóljon!
Mint két szoros kar, rádfonódjon
a rím.
Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten...
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem!
Ezüsttálon egy szelet sárga
dinnye fekszik egy nő előtt;
a magvas dinnyebél husának
mályvaszinén a gyenge őszi
napfény betegen ömlik el.
Hogy mi a vér?... Az örök mély titok.
Szelíd patak és hömpölygő szitok.
Édes virág a kontynak bársonyán
és mérges ízű, verdeső csalán.
Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok,
hol nincsen út és el kell tűnni már.
Hol ködbe vesznek mindenütt a partok
s a láb alatt a múlt, e gyatra sár,
szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő:
a múlt van csak és nem lesz már jövendő!
Nem! nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!
Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.