Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Fehér lábaid merre visznek téged?
Mondd meg nekik, hogy minden nyomuk éget.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.
Ólmos ég: szent baldachin,
áhitatom baldachinja -
csak takarj bé csöndesen.
Szívem; vágyak balga hídja
s minden vágy arra tanítja,
hogy reszketni csöndesen,
és remélni csöndesen
és szeretni csöndesen...
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Ki tudja megmérni a szőlőknek borát?
Vagy ki láthat a végbe, tüskön, bokron át?
Már nem lehetnél messzibb tájon.
Ezen a tiltott, ostoros lapályon
egyetlen út nincs, ami a miénk.
Ma már nem úgy szeretlek téged:
csak úgy, mint özvegy feleséget
a sírban is sirat a férj.
Pelyhek, pelyhek: könnyű néktek!
Sohse fáztok, sohse égtek.
Mindig lejjebb szálltok;
könnyű néktek szállnotok.
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.
A nappalok rövidülnek.
Tücskök halkan hegedülnek.
Levél kullog, fű megsárgul.
A napsugár is lomhán hull.