 | Sárosi Árpád versei az életrőlrendőrkapitány, költő és színműíró |
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
Tinektek nyilnak a fehér kapuk
Csak ott kacag az üröm hangosan,
Ahol sok sziv fonódik egybe:
Csilingelő virágkelyhei
A szeretetmezőnek.
Jajjal kihimzett kárpitját az égnek,
Amely mögött a halál titka rezzen:
Egy kéz kibontja
És ráterül a viaskodó őszre.
Kinek adózol föld, te anyaföld?
Kinek teremsz, kinek, ha nem nekünk?
Akkor ölelsz, ha éhség kinja öl,
Akkor szeretsz, ha eltemetkezünk.
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.
Koldus volt. Vak, akit magukkal hoztak
A szent jászolhoz futó pásztorok.
Hitték: szeméből elszáll a sötétség,
Az égi fény, ha egyszer ráragyog.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Nem volt az én elindulásom
A gyáva fiu utnakindulása,
Kit dédelget és széltől őriz
Dus kényelemnek féltő siratása.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
A lába nyomába
Időtlen időktől.
Hiába, hiába.
Tavaszi mezőkön,
Őszi erdők felett
Csak suhant. Az élet.
Sóhajos, álmos délutánok,
Halott, fekete éjszakák, -
Elbágyadt, meddő esőcseppek,
Koldus, didergő puszta fák,
Férges gyümölcs és tünt remények...
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.