Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
Benépesül veled az álmunk:
Vasárnap, kit virradni várunk,
Kit nyugalom és jóság szentel:
Benned vál' emberré az ember.
Mint liliom szirma,
Az illatos párnán, -
Apró kezed alszik
Pedig szavát várnám...
Nem véd meg Uram, senki ellened,
Ha sujtanod kell sulyos vétkemet.
A templomoszlop s földi hatalom:
Elomló rög csak, szétporló szirom.
Kerestek engem, nem mint Getsemanban,
Kínok percén a részeg zsoldosok.
Kerestek, hívtok, sebtől roskadozva.
Tegnap lator, ma Istentek vagyok.
Mesélj, mesélj, oly szépen tudsz mesélni.
Szived rokkáján aranyszálak nőnek.
Himezd ki arcát sejtelmes jövőnek.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Nincsen már semmitek: riaszt a hold.
Minden az árnyéké: a szél sikolt
Az éj, hazug mása a júliusnak,
Nincs láza, gyönyöre a vérnek, húsnak.
Két gladiátor, élet és halál
Birokra feszül a mezők felett.
Az ember vet, csak vet.
Koldusai a Legalábbnak,
Kiket rugdosnak, megaláznak.
Morzsákra éhes béna-gyávák,
A Legalábbot, azt imádják.
Sóhajos, álmos délutánok,
Halott, fekete éjszakák, -
Elbágyadt, meddő esőcseppek,
Koldus, didergő puszta fák,
Férges gyümölcs és tünt remények...
Rőt süvegén beteg bokréta,
Októbervégi bus virág.
Nem válogat, palota-város,
Vályog falu: csak neki vág.