Samarjay Károlyjogász, ügyvéd, költő és királyi tanácsos |
Gyászének kísérte szegény házból a koporsót,
Udvart és a szobát tárva hagyák üresen.
Az ég örök egyformasága közt
Unatkozának már a szellemek,
És megkérték Jupitert: szerzene
Mulatságot, hogy földerüljenek.
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
A túlvilág legfényesb térein
Éjfélkor ékes szellemek
Dús fényben úszó asztalok körűi
Vigadni összegyültenek.
Ki hallgatá most a költők dalát?
Midőn egész földön fegyver csörög,
S a nép szava istenként mennydörög:
Ki hallgatá most a költők dalát?
N. meghízott, lágy szívében Erosz
Ébresztett szerelmi érzetet,
A kis Erosz, amidőn nyilát rá
Lőtte, a lövésnél tévedett,
És a szív helyett gyomrát találta...
Könnyü fecskék, elröpültök
Dél felé,
Bár lehetnék, mint ti, én is
Könnyüvé.
Szegény hazám!
Mit vétett nemzetünk,
Hogy ezredes küzdés után
Fölötte mostan is halál lebeg?
Harc lesz talán... Ha kell, mi meghalunk,
De nem egy-két tőzsérnek földeért,
Sem vérünkön hizott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk,
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.
Ki vagy, ki gúnnyal nézed a deák
Kopott mezét, bután s könnyelmüleg?
Ki vagy, ki a szerény érdem fölött
Kacagni mersz; mily úri szörnyeteg?
Mezét az évek bár szétszaggaták,
Ismerj reá, ő a szegény deák!