Salamon Ernőköltő és újságíró |
Ruhákat foldozol,
a gépet hajtja lábad,
hajlik le két
szemed, de vetik
már az ágyad.
Kijut bizony minduntalan
a búcsúzásból,
nem nyugodhatsz, hajléktalan,
se itt, se máshol
Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjuság.
Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.
Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.
Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.
Ösvényes dombi fű, bádog a napban, nyár van körültem.
Tátogok én is, mint aki ébred: hová kerültem?
Öreg János cirkulás
meghalt tegnap este,
ezután csak ínnapol,
nem szigorog teste.
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk...
Az én apám melle olyan,
olyan, mint a nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki igazán!
Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!
Szél harap a fákba,
fordulj a szalmádra,
tégy az üst alá szenet.
Mogorva vidék, zord emberek.
Már megy is a nyár
és kopnak a dolgok,
- többet esik, -
sárgára fogy le
csontos arcom,
világos színek
nem keresik.