 | Salamon Ernőköltő és újságíró |
Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!
Két városban éltem,
három megyét láttam,
se vizem, se téglám,
semmit tarisnyáltam
Lefeküdtek a munkások,
két lakatos, három ács,
úgy megy az elaluvásuk,
akár a parancsolás.
Ki fektette le a péket?
Száz kiflije odaégett,
szerusz, liszt, szerusz, kalács!
Ösvényes dombi fű, bádog a napban, nyár van körültem.
Tátogok én is, mint aki ébred: hová kerültem?
Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.
Az én apám melle olyan,
olyan, mint a nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki igazán!
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk...
Aludj, mucskos, én altatlak,
most az én kényemre hagytak!
Ha mindjárt el nem aludsz,
megfúvatom a hamút,
szelet teszlek éleszteni,
engedlek a jégre menni,
kútra, veder vizet merni
krumpli alá főni tenni...
Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjuság.
Már megy is a nyár
és kopnak a dolgok,
- többet esik, -
sárgára fogy le
csontos arcom,
világos színek
nem keresik.
Zárt szobák vidékén
egyre száz, egyre száz,
kerek eső fizetget,
így cicáz, úgy cicáz,
padlás cseppent cseppeket,
milyen ó, milyen ó,
tiszta csepp-kerekeket,
ugy-e jó? vajjon jó?