Sáfáry Lászlóköltő |
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
A vén diófát fejsze ölte meg,
a gyöngyvirág elhervadt csendesen.
Sok-sok villám a sötét felhők közt készen feszül.
Készek vagyunk mi is,
jelekre várunk
kopasz, vénülő jegenyék alatt.
A völgyre az éjszaka súlyosan borul rá
és újra meg újra a sötét erdőbe süllyeszti csillagait.
Fiatal szememben,
fiatal szemedben végtelenrégi sírások
és végtelenrégi kacagások könnye remeg.
Most még éhség és vörösbor váltogatja napjaim színét.
Sokszor emelkedik öklöm
a milliók öklével együtt,
és sokszor vagyok magamban is.
Fejük felett a gondok úgy bokáznak,
mint részeg részesek gyümölcsvesztett tarlón.
Virágpor száll a levegőben,
és ring a hegyoldal köröskörül.
Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.