 | Reviczky Gyulamagyar költő és író |
Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.
A szemem is lehúnyom,
Ne lássam bánatát,
Akiért annyi bú nyom:
Ugy gondolok reád.
Irtam verset mindenneműt;
Mélát, rajongót, keserűt,
Volt jámbor is, ki megcsodálta,
S maradtam mégis félhomályba'.
A régi vágyból, régi lángból
Alig maradt egy sugaram,
Virágszakasztó, dalfakasztó
Időm lejár, ah, oda van!
Mikor még sírni tudtam,
A könnyektől vakultam:
Ily fonyadt nem valék.
Potya versek, potya czikkek,
Potya munkatársaim;
Gyakran látogassatok meg,
Protegált barátaim!
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Vetkezik a rét, a róna.
S neked most van születésed.
Szomorúság látni téged.
Az akkor volt... mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt... annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.