 | Reményik Sándor versei a természetrőlerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
Felöltöztetve láttam csemetéid,
Karcsú derekuk újságpapír óvta:
A rossz hírek s a hiába-betűk
Összeszövődtek téli takaróba. -
Be lenge, lenge téli takaró!
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Húsvéti versek egy halott erdőről
I. A ledöntött templom
A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.
Cél felé futó vonatok elé
Hótorlaszt emelget a Nemere:
"Hé emberkék, van-e sok dolgotok?
Látjátok, nekem nincsen semmi se.
A hőforrás buzgó tavába
Az eső fagyosan pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Félelmesen füstölgenek.
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.