Reményik Sándor versei a mindennapokrólerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Hajolt fölém sok szép leány,
Melengetett sok lehelet,
Sok ingerkedő tűz-ajak
Rontotta jeges kedvemet.
Künn eső permetez.
Különben semmi nesz.
Egy-egy csöpp megüti az ablakot,
Mint hogyha szellemujjak dobolnának.
Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.
Angyal-könnyedén, tündér-könnyedén
Ül meg a dróton a fecskék raja.
Apró szemükben déli tengerek
Aranya vibrál, azúrja remeg,
S a téltelen táj távol mámora.
Fut a vonat, és alszik a leány,
A függönytelen fülke ablakán
Bántón besüt, betolakszik a nap, -
Egy férfi kezében keménykalap, -
A virág-arcot ahogy védve rejti:
Ez az örök lovagi mozdulat.
Egy utca visz a hegynek fölfele,
A partját két oldalt házak szegik,
Aztán aranyban fürdő őszi kertek
Vonultatják fel kerítéseik'.
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Vagy így, vagy úgy, de mindenki siet
Mostanában tőlem valahova -
Nem volt ily kurta azelőtt a perc,
S az óra ily kiszabott, mostoha.