Reményik Sándor versei az irodalomról és a költészetrőlerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének...
Akinek az Isten
Minden nehézségben,
Bajban, betegségben
Hű vigasztalója:
Nincs annak szüksége
Hívságos beszédre,
Földi fecsegésre,
Virág-színű szóra.
Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény -
Egy gyermek - és egy költemény.
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.
"És ha elhívnál Uram, engedd, hogy
legyek a Te eszközöd, Ecseted az
örökkévalóságban, sokkal jobban, mint
itt a földön lehettem."...
Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.
Egyhangú dallam - s talán mégis új
Zeng az erdő
- Bár kopár s lombtalan -
Zeng az erdő.
A cinke -
Mi mindent rejt egyhangú dallama:
Hóvirág csenget,
Somvirág sárgáll
S ibolya kékell benne...
Érik az anyatestben a gyermek,
Akit majd űző viharok vernek.
Aki tengert sír, és kurtát nevet,
És vihart arat, mert szelet vetett.
Hogy jő az ihlet? Ezt kérdezte tőlem
Kiváncsin valaki.
Hát - néha úgy jő, mint a langy eső
És néha, mint a villám,
Mely erdőre csap tölgyfát gyujtani.
Van rá eset,
Hogy harsonát fú és dobot veret.
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.