 | Reményik Sándor emlékezésről szóló verseierdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!
Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
A Szaharában jártam egyszer, régen,
A napperzselte sivatagfövényen.
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
A rózsák: ez volt minden örömed.
Tavalyi rózsák hulló levelét
Gyüjtötted, gyüjtögetted
Dobozba pergetted a szirmukat
Titokzatos, tűrő, halvány mosollyal,
Szelíden, szépen, - ki tudta: minek?
Koporsó-párnának.
Marengo, Jena, Wagram, Austerlitz...
Egyszer mindenki volt Napoleon:
Uralkodó nagy, vagy kis dolgokon.
Be szép a város ilyen messziről,
A látóhatár távol peremén.
Olyan szép, mint a szép emlékezet,
S oly ifjú, mint a fiatal remény.
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre...