Reményik Sándor versei az életrőlerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Nekem talán így kellene:
Csak vándorolni a világon át,
És nem maradni egy helyütt sehol
Három napnál tovább.
Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
Láttam egy ladikot:
Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz
Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
A süllyedő világ-hajó
Parányi mentőcsolnakán
Lebegünk páran, emberek.
- Gyárak, kietlen kültelek -
A kormánynál egy asszony ül,
A hangja halkan ránkpereg,
Néha koppan a szíveken...
Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.
Ó jaj, ezek a szörnyű kilengések!
Hogy roppan, csikordul minden ereszték!...
Hullámhegy - hullámvölgy. A hajó vesztét
Érzi, - s be távol öböl és egyensúly.
Tempósan, békén, hegynek ballagok.
Még majdnem hajnal van, csillog a harmat -
Rezgőfüvön rezeg -
De milyen mámortalan hajnalok -
S mégis szépek ezek.
Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.