 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha -
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.
Izzó nyáron és télvíz idején
Boldog testvérünk, Te élsz a Hegyen.
Fenn a Hegyen.
Ahol a Mindenütt-jelenvaló
Leginkább van jelen.
Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
"Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel...
Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?