Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt - s mégis győzelmes-rövid
- Báthory! - pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. - Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy, hullámtalan tó.
Uram - mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
Elvész a fény,
A földi esték arany dicsősége.
Csak a menny éber ezüstszemei
Tekintenek a csöndes szobamélybe -
És bennem villózik egy költemény.
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Várod... még mindig várod.
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -
Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából - világ végiről.
Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, -
És talán senkinek sincs igaza.
Szédülve és félelmes-betegen,
Káprázó szemmel és tétova lábbal
Vonszoltam magam késő esti órán
A holt-emlékű sétatéren által.
Hol vannak, kikkel hajdan jártam itt?
S boldog magányom zengő titkait
Az éji lomb most vissza mért nem zúgja?
Ha a halál is ilyen volna csak...
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen...
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.
Nagy üres csend, - téli templom-hideg.
A mindeneknek mindíg-nyitott ajtón
Néha mégis, én is betévedek.
Alacsony padkán, ajtóhoz közel
Anyóka gunnyaszt: bús mese-alak,
Ölében tartva révedező szemmel
Egy serpenyő pirosló parazsat.
Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon.
Ha jól nem tudtam volna régesrég,
Most megtanulhattam a betegágyon.