![]() | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
A bükki rét, - a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.
Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
Láttam egy ladikot:
Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
Nyelvemre mostan olyan szavak jönnek,
Hogy ismerősen vissza nem köszönnek
Százezrek szavaimra.
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre...
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Addig nézegetted
Levelek hullását,
Levelek hullását,
Fecskék indulását...