Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Mi ez? Hol vagyok én?
Hogy kerültem ide
Megint?
Falak, falak:
Égigérő falak
Vesznek körül
Elrendelés szerint.
Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.
Úgy áll az elhagyott kert közepén,
Palástosan, aggon és egyedül,
Mint aki látott minden "jelenést",
És mindent tud, és mindennek örül.
Künn eső permetez.
Különben semmi nesz.
Egy-egy csöpp megüti az ablakot,
Mint hogyha szellemujjak dobolnának.
Szeretteim, emlékeztek ugye:
Egy Szívbe írtátok a nevetek
- Milyen nagyon gazdaggá tettetek -
Úgy adtátok nekem
Isten szívét, és benne magatok.
"Nem, mégsem engedem el a kezét!"
Írta, mikor már szinte haldokoltam.
S megértették egysoros levelét
Akkor az égben s a pokolban.
A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Hiába minden, - egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?