 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Keményen éltek ők,
Kereskedvén a vassal,
Dolgoztak verejtékkel,
Éjt egybetéve nappal,
Raktak garast garasra,
Szereztek házat, telket,
Maguknak nyugodalmat,
Nekem független lelket...
"Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Mért öleli karcsú szárad,
Mért felejted a fajtádat?
Voltam sokak becézett betege,
Lázrózsáimat rózsa fedte be,
Rózsa, szekfű, dáhlia, viola:
Virágba borult a betegszoba.
Napkelte a várad-velencei állomáson
A vonat dübörögve befutott.
A kalauz kiáltott: Várad-Velence!
Máskép mondotta, más nevet kiáltott,
De már így maradt meg az én fülembe'.
Megigézte a ráfent kardok élét,
Közeléből az árnyak elfutottak, -
Csak messziről kísérték.
Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
A házikót,
A madáretetőt,
Barátom ajándékát,
- Barátomét, ki messze vándorolt -
Mint minden télidőn
Kifüggesztettem most is ablakomba.
Várod... még mindig várod.
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -
Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából - világ végiről.
A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld...
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Oly különös: alig érintem néha
Habkönnyű kézzel önmagam:
S lelkemben máris összeáll
A rím, a vers, a kép, a táj,
A percnek ördögi bűbája van.
Hogy jő az ihlet? Ezt kérdezte tőlem
Kiváncsin valaki.
Hát - néha úgy jő, mint a langy eső
És néha, mint a villám,
Mely erdőre csap tölgyfát gyujtani.
Van rá eset,
Hogy harsonát fú és dobot veret.
Erdő, csendes sziget.
Két ember üldögél
Avartenger felett,
Apadó lomb alatt,
S míg fent a lomb apad:
Halkan lelket cserél.